„A rend nélküli élet káoszhoz vezet” - Beszélgetés Szersén Gyula színművésszel

Anera

A második világháború idején csupán ötéves volt. Vannak emlékei azokból az időkből?

 

Körülbelül négyéves koromból vannak az első emlékeim. Egy sorházban volt lakásunk, a kertben pedig volt egy földbunker. Édesanyám ott, az óvóhelyen adott életet a húgomnak. A körülmények miatt meg is betegedett, és 1947-ben, 33 évesen meghalt. Sokan laktunk a nagy telken, aminek hatalmas udvara volt, istállóval, fészerekkel. A háború idején sok katonát szállásoltak el ott, esténként szólt a tangóharmonika és az énekszó. Mulatoztak, főztek a bakák, és az ételből rendszerint mi is kaptunk. Persze annyi idősen még nem is tudtam, miről szól ez az egész, a katonák társaságát viszont kedveltem, és kíváncsivá tettek a fegyverek is. Van is egy fénykép, amelyiken egy nálam jóval nagyobb géppisztoly mellett állva pózolok.

 

Édesanyjuk halála után édesapjuk nevelte Önt és a húgát?

 

Alig ismertem őt, 1945-ben jött haza a háborúból, azután pedig a munka szólította el: nagyapámmal vaskéményeket építettek, járták az országot. Sokáig fogadott lányok vigyáztak rám és a húgomra, majd 11 éves koromban apám újra megnősült. Nekik is született két gyermekük, de az már egy másik család volt, én pedig 18 évesen elköltöztem tőlük. Egyházi óvódában és iskolában nevelkedtem, apácák között, egészen az államosításig. Azóta is Istenhívő ember vagyok, s abban a fegyelemben, rendben élünk, amit ez a fajta közösség megkíván és ad. A templom mindig olyan volt nekem, mint egy színház. Nem is tudok elképzelni szebb színpadot, mint az oltár. A gyönyörű zene, a csodás retorika is nagy hatással voltak rám. Azt hiszem, ezért választottam a színházi szakmát.

 

Melyik színház tekinthető a karrierje első meghatározó állomásának?

 

A Vígszínház, ahol segédszínészként dolgoztam. Benne voltam az Aki szelet vet című darabban is, ami egy bírósági tárgyalást követ végig. Nekem a teljes előadás alatt ott kellett ülnöm, néha reagálni valamit.  Idővel megtanultam a főszereplő, Tordy Géza szövegét is, így amikor egy nap megsérült a bokája, én ugrottam be a helyére. Utána több szerepet is kaptam, így jutottam be a főiskolára, majd a Madáchban voltam gyakornok, három évig.

Mégis a Nemzeti Színház társulatát erősítette négy évtizeden át.

Éppen a Gábor Miklós féle Hamletben voltam statiszta, amikor kaptam egy üzenetet, hogy a Nemzeti Színház igazgatója beszélni akar velem, mert igényt tartanak rám. Mint kiderült, Bitskey Tibor elszerződött tőlük, és az ő helyére kerestek megfelelő karaktert. Aláírtunk egy előszerződést, és harmadikos koromban már Mezei Máriával, Sinkovits Imrével és Básti Lajossal játszottam együtt Tennessee Williams Az ifjúság édes madara című darabjában.

 

Kik voltak a legmeghatározóbb emberek az életében? 

 

A Nemzeti Színházban Sinkovits Imre volt a barátom és a mentorom, akivel nagyon sok darabban játszottunk együtt. Mások mellett Básti Lajos, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc, Lukács Margit voltak a partnereim. Akkoriban még összeszokott társulatok voltak: ismertük egymás rezdüléseit, mozdulatokból megértettük egymást. A klasszikus drámák mellett vígjátékokat is játszottunk. Minden színháznak megvolt a maga arculata, és nem ez a mai „szakadt farmer, tornacipő” színház volt a jellemző. Volt igazi jelmez, smink, és ha felment a függöny, sokszor már magát a díszletet is megtapsolták a nézők. Manapság ott lóg a létrán három zokni, két trikó, és ez a díszlet. Ez már nem az én világom. Többek között ezért vonultam vissza tíz éve. Kifordítják a darabokat, és sok író rosszul lenne, ha látná, mivé alakították a művét. Pedig nem kell mindent aktualizálni: erre a korra kell aktuális darabokat írni, nem a régieket kell a felismerhetetlenségig modernizálni.

 

De akkoriban a világban is más értékrend uralkodott.

 

Hát hogyne. Az én hitvallásom például, amit a mentoromtól tanultam, hogy hazát, hitet és hitvest nem cserél az ember. Ma már a hűség szerepe is teljesen átértékelődött. Az életemben és a pályámon a három legfontosabb tényező mindig is a pontosság, a kondicionáltság és a naprakészség volt. Ebben a nagy liberalizációban sajnos eltévednek az emberek, és azt hiszik, mindent szabad. De azért csak vannak szabályok, amiket mindenkinek be kell tartani. Rend nélkül nem lehet élni, az káoszhoz és anarchiához vezet.

 

Tavaly kapott életműdíjat a szinkronmunkásságáért. Hogy talált rá arra a szakmára?

 

Amikor 1965-ben bekerültem a főiskolára, az első két évben még rostavizsgáink voltak, és nem vállalhattunk semmilyen színészi feladatot. Harmadiktól kezdtünk statisztálni, és akkoriban kerültem a Pannónia Stúdióhoz, ami mára bezárt. Eleinte kis szerepekkel kezdtem, aztán jöttek sorban a nagyobb feladatok. Többek között Charles Bronsont, Paul Newmant, Anthony Hopkinst, David Suchet is szinkronizáltam. Sajnos már sokan nincsenek köztünk.

 

Terence Hillnek is többször kölcsönözte a hangját. Találkoztak a tavalyi látogatásakor?

 

Hívtak, hogy menjek, de úgy éreztem, ez Újréti Lászlót illeti meg. Én csak öt filmben szinkronizáltam Terence Hillt, miután megkaptam a Polip című sorozatban Cattani felügyelőt, a Laci vitte őt tovább. Bár nagyon szerettem a Szuperzsarut, ma is jót nevetek egy-egy jelenetén, a Polipot is jó volt szinkronizálni. Fantasztikus sorozat volt: igazi röntgenfelvétel az olasz maffiáról, a fehér nyakkendős bűnözőkről.

 

Sokat változott azóta a szinkronszakma?

 

Nagyon sokat. A Volt egyszer egy vadnyugatot még egy nyolcszor négy méteres vászon előtt állva szinkronizáltuk végig. A felvételen még egy legyet is jól lehetett látni és hallani. Ma már egy laptopról nézve szinkronizálunk: a fülembe jön az angol szöveg, látom kis képernyőn a képet, alatta pedig fut a magyar szöveg, amit rá kell mondani. Régen ismertük minden mozdulatát annak, akit szinkronizáltunk, és az arckifejezéséből láttuk, mire gondol, már azelőtt, hogy megszólalt volna. Ez a laptopon egész egyszerűen nem látszik.

 

Ha nem szinkronizál, mivel tölti manapság az idejét?

 

Vannak önálló estjeim, amiket mindig is nagy örömmel csináltam. Sokkal nehezebb műfaj, mint a színház, mert teljesen egyedül kell megnyerni a közönséget és nagyjából másfél órára lekötni a figyelmüket. Kortárs költők műveiből is tartok kötetbemutató felolvasásokat, tárlatmegnyitókon is közre szoktam működni, a Lyukasóra folyóirat lapbemutató estjeinek is állandó szereplője vagyok, az Óbudai Társaskör operamesés estjein pedig elmesélem, miről is énekelnek az énekesek. (nevet)

 

A Bánffy György Kulturális Szalon szervezésében január nyolcadikán egy Wass Albert emlékesten is közreműködik majd. Ő is a kedvenc szerzői között szerepel?

 

Közel áll hozzám, hangoskönyvet is készítettem egy négyszázoldalas kötetéből, részt vettem korábban is Wass Albert emlékesten, de az igazi kedvenceim Ady, Radnóti, Babits és a többi Nyugatos. Közel háromszáz vers van a tarsolyomban, amivel bármikor közönség elé tudok állni, mert megtanultam őket kívülről, majd – ahogy arra Gáti József megtanított a főiskolán – belülről is. De ezek olyan versek, amiknek a mondanivalója bárhol, bármikor megállja a helyét.

 

Mi az, ami kikapcsolja, pihenteti?

 

A természet, főleg a vízpart. Már gyermekként is vidéken töltöttem a nyári szüneteket, becsületes, dolgos paraszt házaspároknál. Ott tanultam meg úszni, lovagolni, szekéren mentünk dinnyét szedni, csépeltük a gabonát, szedtük össze a tyúkok alól a tojásokat. Nosztalgikusan imádom most is azt az életformát. Mindig is kertes házban éltem, a falanszter nagyon nem nekem való. Van egy kis nyaralóm is Velencefürdőn, ott töltöm a nyarat: horgászom, bográcsozok, élvezem a vízpart békéjét és csendjét.

Szilágyiné Tukács Orsolya interjúja

fotó: Szilágyi Ferenc

Címkék: interjú, szersén
https://banffyszalon.blogstar.hu/./pages/banffyszalon/contents/blog/87500/pics/lead_800x600.jpg
interjú,szersén
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?